II. Levél

- De igen, mi lennénk – mondták szinte egyszerre és vigyorogni kezdtek. Szóval ezért voltak nekem már az elején olyan ismerősek. Láttam már őket párszor a TV - ben, de nem sokszor, mert a munkám miatt nem igazán van sok időm televíziót nézni. Lehet, ha nem lennék ennyire fáradt már az elején felismertem volna őket, de mivel most hulla vagyok, ezért ez nem ment elsőre.

- Nos, akkor a viszontlátásra Dr. Park! – mondták, majd meghajlás után már a liftből integettek.


      Visszamentem Minho kórtermébe, hogy megnézzem minden rendben van- e vele. Amikor beléptem a szobába Minho már mélyen aludt. Leültem az ágya mellett lévő kis székre, és bámulni kezdtem az édesen alvó fiút. Egyenletes szuszogását hallgatva nagyot dobbant a szívem. Annyira édesen aludt. Egy pillanatra sem tudtam levenni róla tekintetem. Volt ebben a fiúban valami nagyon különleges, ami megfogott. A szemei, az ajkai, a mimikája az egész olyan... karizmatikus volt, hogy teljesen elvarázsolt. 
Ahogy már jó pár perce bámulom, eléggé perverz gondolatok szöktek a fejembe, ahogy tekintetem a fiú mellkasától lefelé kalandoztak...

- Te jó ég! – suttogtam alig hallhatóan. - Miken fantáziálok én?! – ráztam meg a fejem és felálltam. - Ez nem helyes Eliana, ez nagyon nem helyes! Ez a fiú itt a beteged és nem szabad, hogy többet jelentsen számodra! – suttogtam halkan, kioktatva ezzel saját magam. - Jobb lesz, ha inkább kimegyek és iszok végre egy kávét, mert fáradtan már azt sem tudom mit mondok, vagy cselekszem.

Már épp hátat fordítva Minhonak, indultam volna kifelé a szobából, amikor egy kéz szorítását éreztem a csuklómon.

- Ne menjen el, kérem! – mondta Minho, csuklómat enyhén szorítva, majd gyengén megköszörülte torkát.

- Szü- szüksége van esetleg valamire? – kérdeztem rémülten dadogva, immár felé fordulva.

- I- igen. Kérem szépen, hozna egy kis vizet? Eléggé kiszáradt a torkom.

- Természetesen, máris adom – mondtam, és elvettem az ágya melletti kis szekrényről a műanyagpoharat, majd elindultam engedni bele egy kis vizet.
Tarkójánál fogva segítettem neki kicsit feljebb ülni, hogy kényelmesen megihassa a folyadékot.  Megitattam, majd visszafektettem úgy, ahogyan ez előtt aludt.

- Khm. – köszörültem meg torkom. - Nos, ha már nincs rám szüksége, akkor én mennék is – mondtam zavaromban, ujjaim tördelve.

- Kérem ne menjen. Maradjon itt velem, míg el nem alszom. Nem érzem jól magam és egy rémálmom is volt az előbb – mondta, szinte könyörgő szemekkel.

Jajj istenem, hát ki tudna ennek a fiúnak nemet mondani?! A szemei megbabonáztak, annyira elvarázsolt, hogy teljesen elpirulok tőle és érzem, hogy a vér az arcomba tódul. Még szerencse, hogy a sötétben ő ezt nem látja – gondolataimat Minho kezének érintése szakította meg.

- Kérem! – ismételte.

- Re- rendben van... nos, akkor itt fogok ülni és megvárom, amíg elalszik – dadogtam, majd rámosolyogtam és visszaültem a kis székre az ágya mellett.

- Nagyon köszönöm! – mosolygott vissza rám. - Tudja, hogy mi szokott nekem segíteni abban, hogy hamar elaludjak? – kérdezte Minho, mélyen a szemembe nézve.

- Micsoda? – pislogtam.

- Az, hogyha a hajam simogatják, így – mondta, majd kezemet a fejére helyezte – , ez segít nekem abban, hogy hamar eltudjak aludni.

- Í - így? – kezdtem el simogatni fejét, selymes hajába túrva, remegő kézzel.

- Pontosan. – mondta, majd behunyta szemeit. - Kiskoromban, ha nem tudtam éjjel aludni, édesanyám mindig ugyanígy simogatta hajam, amíg el nem aludtam – meséli aranyosan, még mindig csukott szemmel.

- Ez velem is sokszor előfordult kislány koromban, de sajnos az édesanyám nem mindig volt ott mellettem, ha éjjelente gyötört az álmatlanság – sütöm le szemeim szomorúan.

- Miért nem? – kérdezi együttérző hangon, immár nyitott szemmel.

- Tudja az édesanyám... – kezdenék bele mondatomba, de megszólal zsebemben a csipogóm, miszerint az egyik beteg rosszul van. - Mennem kell. Sürgős. Jó éjszakát! – hadartam el, majd kirohantam a kórteremből.

To be continued...