- De igen, mi lennénk – mondták szinte egyszerre és vigyorogni kezdtek. Szóval ezért voltak nekem már az elején olyan ismerősek. Láttam már őket párszor a TV - ben, de nem sokszor, mert a munkám miatt nem igazán van sok időm televíziót nézni. Lehet, ha nem lennék ennyire fáradt már az elején felismertem volna őket, de mivel most hulla vagyok, ezért ez nem ment elsőre.
- Nos, akkor a viszontlátásra Dr. Park! – mondták, majd meghajlás után már a liftből integettek.
Visszamentem Minho kórtermébe, hogy megnézzem minden rendben van- e vele. Amikor beléptem a szobába Minho már mélyen aludt. Leültem az ágya mellett lévő kis székre, és bámulni kezdtem az édesen alvó fiút. Egyenletes szuszogását hallgatva nagyot dobbant a szívem. Annyira édesen aludt. Egy pillanatra sem tudtam levenni róla tekintetem. Volt ebben a fiúban valami nagyon különleges, ami megfogott. A szemei, az ajkai, a mimikája az egész olyan... karizmatikus volt, hogy teljesen elvarázsolt.
Ahogy már jó pár perce bámulom, eléggé perverz gondolatok szöktek a fejembe, ahogy tekintetem a fiú mellkasától lefelé kalandoztak...
- Te jó ég! – suttogtam alig hallhatóan. - Miken fantáziálok én?! – ráztam meg a fejem és felálltam. - Ez nem helyes Eliana, ez nagyon nem helyes! Ez a fiú itt a beteged és nem szabad, hogy többet jelentsen számodra! – suttogtam halkan, kioktatva ezzel saját magam. - Jobb lesz, ha inkább kimegyek és iszok végre egy kávét, mert fáradtan már azt sem tudom mit mondok, vagy cselekszem.
Már épp hátat fordítva Minhonak, indultam volna kifelé a szobából, amikor egy kéz szorítását éreztem a csuklómon.
- Ne menjen el, kérem! – mondta Minho, csuklómat enyhén szorítva, majd gyengén megköszörülte torkát.
- Szü- szüksége van esetleg valamire? – kérdeztem rémülten dadogva, immár felé fordulva.
- I- igen. Kérem szépen, hozna egy kis vizet? Eléggé kiszáradt a torkom.
- Természetesen, máris adom – mondtam, és elvettem az ágya melletti kis szekrényről a műanyagpoharat, majd elindultam engedni bele egy kis vizet.
Tarkójánál fogva segítettem neki kicsit feljebb ülni, hogy kényelmesen megihassa a folyadékot. Megitattam, majd visszafektettem úgy, ahogyan ez előtt aludt.
- Khm. – köszörültem meg torkom. - Nos, ha már nincs rám szüksége, akkor én mennék is – mondtam zavaromban, ujjaim tördelve.
- Kérem ne menjen. Maradjon itt velem, míg el nem alszom. Nem érzem jól magam és egy rémálmom is volt az előbb – mondta, szinte könyörgő szemekkel.
Jajj istenem, hát ki tudna ennek a fiúnak nemet mondani?! A szemei megbabonáztak, annyira elvarázsolt, hogy teljesen elpirulok tőle és érzem, hogy a vér az arcomba tódul. Még szerencse, hogy a sötétben ő ezt nem látja – gondolataimat Minho kezének érintése szakította meg.
- Kérem! – ismételte.
- Re- rendben van... nos, akkor itt fogok ülni és megvárom, amíg elalszik – dadogtam, majd rámosolyogtam és visszaültem a kis székre az ágya mellett.
- Nagyon köszönöm! – mosolygott vissza rám. - Tudja, hogy mi szokott nekem segíteni abban, hogy hamar elaludjak? – kérdezte Minho, mélyen a szemembe nézve.
- Micsoda? – pislogtam.
- Az, hogyha a hajam simogatják, így – mondta, majd kezemet a fejére helyezte – , ez segít nekem abban, hogy hamar eltudjak aludni.
- Í - így? – kezdtem el simogatni fejét, selymes hajába túrva, remegő kézzel.
- Pontosan. – mondta, majd behunyta szemeit. - Kiskoromban, ha nem tudtam éjjel aludni, édesanyám mindig ugyanígy simogatta hajam, amíg el nem aludtam – meséli aranyosan, még mindig csukott szemmel.
- Ez velem is sokszor előfordult kislány koromban, de sajnos az édesanyám nem mindig volt ott mellettem, ha éjjelente gyötört az álmatlanság – sütöm le szemeim szomorúan.
- Miért nem? – kérdezi együttérző hangon, immár nyitott szemmel.
- Tudja az édesanyám... – kezdenék bele mondatomba, de megszólal zsebemben a csipogóm, miszerint az egyik beteg rosszul van. - Mennem kell. Sürgős. Jó éjszakát! – hadartam el, majd kirohantam a kórteremből.
To be continued...
Épphogy két másodpercre ültem volna le kimerülve a kórház egyik folyosólyón lévő székre, hogy végre ihassak egy jó erős kávét hajnali 3-kor, hogy kibírjam a reggel 10 óráig tartó ügyeletet, amikor 3 fiút pillantottam a liftből kilépni.
- Doktornő kérem segítsen, a barátunk már 2 órája folyamatosan hány és tűz forró a teste. - Hadarta el rémülten a barna hajú fiú. Valahonnan nekem ismerősnek tűnt ez a 3 fiú, de hirtelen nem tudtam hova tenni őket.
- Nyugodjanak meg és kísérjék be a vizsgálóba a barátjukat, hogy azonnal megvizsgálhassam. - Mondtam a két aggodó fiúnak, majd elindultunk a vizsgáló felé.
- Kérem üljön le ide, és vegye le a pólóját. - Utasítottam a sápadt, de még így betegen is nagyon jóképű fiatalembert.
Amikor visszafordultam hozzá, már póló nélkül ült előttem és a látvány, ami elémtárult teljesen elragadott. Kidolgozott, izmos felsőtestén szemeim elkalandoztak és rebegtettem rájuk pilláim, majd kicsit összeszedtem magam, megköszörültem a torkomat és nyeltem egy nagyot, hogy folytatni tudjam a vizsgálatot.
- Ez kicsit hideg lesz. - Figyelmeztettem mosolyogva a betegemet, miközben elővettem a nyakamban lévő sztetoszkópot és meghallgattam a szívverését és légzését.
- Doktornő mi baja van a barátunknak?! - Kérdezte rémült hangon a második fiú, kinek szőke haja volt.
- Megkérném önöket, hogy legyenek csöndben, mert így nem tudom megvizsgálni a barátjukat. - Mondtam a két idegeskedő fiúnak, mire a barna hajú srác vállba ütütte a szőkeséget, hogy fogja be.
Miután meghallgattam, elővettem a vérnyomásmérőt és kissé kidülledt szemekkel pillantottam rá az eszközre, ami igencsak nagy számokat jelzett ki miután megmértem vele a fiú vérnyomását. Ezután míg a lázmérő a hóna alatt volt betegemnek, addig megmértem a vércukorszintjét is.
- Egy szúrást fog érezni a bal mutatóujján. - Közöltem a még mindig sápadt fiúval, aki a pólóját szorongatva, csukott szemmel tűrte amíg a hegyes készülékkel megszúrom.
- Ezek szerint nem nagyon bírja a vért. - Jegyeztem meg mosolyogva a fiúra nézve, aki mostmár nyitott szemmel mosolygott fájdalommal arcán, vissza rám.
Ekkor csipogni kezdett a hőmérő, amit korábban helyeztem el hóna alatt. Ezt az eszközt is úgy bámultam, ahogyan a vérnyomásmérőt, mivel ez is eléggé nagy számokat jelzett ki.
- Visszaveheti a pólóját. - Utasítottam betegem, majd összesítettem vizsgálataim eredményét.
- Evett ön mostanában valami olyat, ami megfeküdhette a gyomrát? - Kérdeztem a már pólóban lévő, még mindig sápadt, csillogó szemű fiútól, aki kérdésem hallatán fejét kezdte vakargatni és erősen gondolkodott.
- Megvan! - Csettintett és közölte velem, hogy ma délután 4 órakkor a táncpróbája előtt leszaladt egy kisboltba és vásárolt egy instant rament, aminek elmondása szerint nem volt valami finom az íze, sőtt kissé savanykás is volt, de megette, mert éhes volt és sietnie kellett vissza gyakorolni.
- Nos, akkor meg is van a tettes, ugyanis önnek gyomorrontása van. Bizonyára a romlott ramen-tól. - Mondtam, majd pötyögni kezdtem a vezetékes telefonon és szóltam, hogy készítsenek elő egy szobát a 3. emeleten.
- Egy kis ideig bent tartjuk és diétára fogjuk, amíg a gyomra nem tisztul ki teljesen. - Értesítettem a tekintetüket nekem szegezve, várakozó 3 fiút és felsegítettem a beteget.
- Jajj Minho kell neked mindent megenned, ami a szemed elé kerül. Te zabagép! - Mondta viccelődve, de még kissé mindig aggódó tekintettel a szőke fiú a beteg barátjának.
A kórteremben már megvolt ágyazva és egy kórházi pizsama és köntös volt kikészítve az ágy végében.
- Át tud egyedül öltözni vagy segítségre szorul? - Kérdeztem az ágyon ülő Minhotól, aki körültekintett a helyiségben, ahol körülbelül 1 hétig fog tartózkodni.
- Igen, menni fog.- Mondta erőtlenül a fiú, majd levette a pólóját és öltözni kezdett.
- Re- rendben van. - Dadogtam, a fiú újra felszínre kerülő izmos felsőtestét bámulva. - Addig én hozok egy infúziót, mivel annyit hány, félek attól, hogy kiszárad.- Hadartam el zavaromban, aztán kitessékeltem a szobából a két fiút is, majd elindultam az infúzióért.
Amikor visszaértem kezemben az infúzióval, a szoba ajtaja tárva-nyitva volt és bent nem találtam senkit. Kissé megijedtem.
Hangokat, egészpontosan öklendezéseket hallottam a kórteremben lévő fürdőszobából, ezért rögtön berohantam a helyiségbe, ahol megpillantottam a már átöltözött, ramatyul kinéző Minhot a WC fölött hajolni, miközben két barátjába kapaszkodva hány.
- Jólvan, nics semmi baj. Ez ilyenkor természetes, nyugodjanak meg. - Nyugtatgattam a fiúkat, majd vissza invitáltam őket az ágyhoz, hogy Minho lefekhessen és pihenjen.
Miután lefeküdt, bekötöttem az infúziót és a következőket mondtam a két aggódó fiúnak:
- A barátjuk mostmár jó kezekben van, nyugodjanak meg. Mostmár hazamehetnek, hogy holnap kipihenten jöjjenek vissza meglátogatni őt.
- Nagyon hálásak vagyunk Miss. ... - Kisebb szünetet hagyott, miközben szemeim fürkészte válaszra várva a barna hajú srác.
- Dr. Eliana Park. - Mondtam, majd meghajoltam. -Nem kell megköszönniük, csak a munkámat végeztem. - Mosolyogtam mindkettejükre.
- Az én nevem Lee Taemin, nagyon örvendek. Hajolt meg és mosolygott a barna hajú ifjú. - Az enyém pedig Kim Kibum, de szólítson csak Keynek, ahogyan a barátaim is hívnak. - Hajolt meg a szőkeség is mosolyogva.
- Várjunk csak. - Kaptam mutatóujjam számhoz, ahogy eszembe jutott valami. - Önök nem a híres Shinee fiúbanda tagjai? - Kérdeztem őket, mutatóujjam immár feléjük tartva.
Ez lesz az első irományom,amit a nagyvilággal is megosztok. Nagyon nehezen jutottam erre a döntésre, mert kissé önbizalom hiányban szenvedek, de valahogy mégis rászántam magam. Azon alapon, hogy miért is ne oszthatnám meg másokkal is gondolataim szüleményeit. Ha ismert vagy a Kpop világában, akkor valószínűleg ismered a híres-neves SHINee fiúbandát. Nos, a történet, amit írok róluk, de leginkább Minhoról fog szólni, melynek címe I Won't let You go again! Nagyon remélem, hogy sokan fogtok olvasni és kapok majd sok véleményt/megjegyzést. A nem pozitív kritikákat is szívesen olvasom, mert azokból csak okulhatok, szóval nem harapok érte! :) Nos, jó olvasást!
Puszi. : Barbii.^^
