IV. Levél

Eliana szemszöge:

           - Jövök már! – kiáltottam az ajtó felé lépkedve.

- Noonaaa! – ugrott nyakamba öcsikém, amint ajtót nyitottam neki.

- Chanyeol, hát nem úgy volt, hogy csak holnap jössz haza a turnéról? – szegeztem kérdésem öcsémnek döbbent tekintettel, majd viszonoztam ölelését.

- Hát nem is örülsz nekem? Aish, pedig még kaját is hoztam! – tettetett szomorúságot, majd felemelte a kezében lévő szatyrot.

- Hmm, hát nem is tudom... – ütögettem alsó ajkam bal mutatóujammal gondolkodást színlelve. - A kaját elfogadom. Viszlát öcsikém! – kaptam ki kezéből a szatyrot, majd becsuktam előtte az ajtót, és az ajtónak dőlve kuncogni kezdtem.

- Yah! Eliana engedj be! Az az én ramenom! Yahh!! – kiabált öcsikém ajtómat erősen kopogtatva.

- Ssh. Még átjönnek a szomszédok te buta – ragadtam meg csuklóját vigyorogva, majd behúztam a lakásomba.

- Te nem engedtél be – nézett rám, azokkal az ellenállhatatlan kiskutya szemeivel, amit régen is mindig felhasznált ellenem, ha megakarta enni az én csokimat is, vagy éppen ha valami rosszaságot csinált. Sosem tudtam, és most sem tudok rá haragudni sokáig. Egy-két perc múlva elszáll a dühöm, és már a másik pillanatban együtt nevetünk.

- Hiányoztál Channie – csíptem meg arcát, amit tudtam hogy utál, majd ezt követően megöleltem.

- Te is nekem, de ezért még viszavágok, azt tudd nővérkém! – fenyegetőzött.

- Jólvan te, na gyere együnk valamit, mert már farkas éhes vagyok és nemsokára vissza kell mennem a kórházba – húztam magam után a konyhába.

- Auuu – viccelődőtt, farkashangot kiadva magából.

       - Hogy vannak a srácok? Tao még mindig hordja a pandás pulcsit, amit tőlem kapott szülinapjára? – kérdeztem, miután Chanyeol elé raktam a frissen elkészített instant rament, aminek elfogyasztásához azonnal hozzáfogott.

- Az nem kifejezés, állandóan felveszi, ha nem a stylist mondja meg mit vegyen fel. Szinte le sem szakad róla. Imádja – mondta teli szájjal öcsikém.

- Örülök. Már hiányoznak a kis farkasok – mondtam, majd felszippantottam a pálcikámmal felemelt tésztát.

- Nos, akkor hamarosan találkozhatsz velük noona, ugyanis te leszel a kísérőm az egy hét múlva megrendezett S.M. entertainment partyn! – kacsintott rám, majd vigyorogva enyhén vállamba öklözött.

- Nem. Én nem mehetek. Dolgoznom kell. Meg különben is már jó régóta nem voltam bulizni, lehet már nem is érezném jól magam az ilyen fajta partykon.

- Jajj ne csináld már Eliana! Amióta az az idóta elhagyott, azóta csak a munkába temetkezel. Folyton csak dolgozol, aztán hazajösz és annyi. Nem jársz el szórakozni soha, haza is ritkán látogatsz el apához. Lépj túl rajta! Az csak egy féreg volt, aki egyáltalán nem érdemelt meg téged! Te sokkal jobbat érdemelsz nála! És akár találkozhatnál is végre azzal a valakivel, ha eljárnál szórakozni és nem csak a betegeiddel fogalkoznál!

Emlékszem erre az Elianara. Tizenöt évesen voltál ilyen, amikor anya meghalt... Nem érdekelt senki és semmi, bezárkóztál a szobádba és az iskolát kivéve sehova nem jártál el. Ez így ment egészen egyetemista korodig. Aztán pár év múlva, már huszonnégy éves voltál. Egy nap, haza látogattál hozzánk. Apával nagyon örültünk neked, mert olyan sok idő elteltével, akkor látogattál meg minket először. És végre akkor láttunk téged anya halála után először mosolyogni. Emlékszem, ezen a napon mutattad be nekünk a barátodat, Choi Siwon személyében. Végre eljártál bulizni, gyakrabban látogattál meg minket, végre érezhettem a nővérem szeretetét és törődését, apa is nagyon boldog volt, hogy látta, hogy hosszú idő elteltével végre boldog vagy.

Aztán újra eltelt két év és megint magadba zárkózol emiatt a rohadék miatt, mert egy ribanc miatt elhagyott. Eliana én nem akarom, hogy megint olyan légy, mint amikor anyát elvesztettük! – kelt ki magából öcsém, majd utolsó mondatát már szomorúan fejezte be, dühös helyett.

         Nem mondtam semmit, felálltam az asztaltól, odasétáltam hozzá, majd erősen magamhoz szorítottam. 

- Nem akarom, hogy megint olyan szomorú légy és eltaszíts magadtól noona – szipogott karjaimban öcsém.

- Ssh, ne félj, noona visszatért. Egy hét múlva pedig nagyot bulizunk majd! – mondtam biztatóan, majd megsimogattam arcát.

- Remélem is! – puszilta meg karomat, majd telefonja után kapott, mert az csörögni kezdett.

- Igen. Rendben. Indulok – hadarta bele a készülékbe.

- Most mennem kell, de majd még meglátogatlak noona. Egy hét múlva pedig bulizunk egy jót végre! – mondta, majd telefonját zsebébe csúsztatta, felállt az asztaltól és egy ölelés után, már el is indult a cipőiért.

- Úgy lesz. Szia öcsii – integettem utána az ajtóból.

        Elmosogattam, majd bementem a szobámba és leültem az ágyra. Az egyik fiókból kivettem az egyik családi albumot, anya egyik fényképét kezembe vettem majd a múlton kezdtem gondolkodni...


Sok évvel ezelőtt egy nap, amikor hazaértem az iskolából hangos veszekedés szűrődött ki a házból. Levettem kezem az ajtókilincsről, majd hallgatózni kezdtem.

- De miért nem akarod, hogy újabb vizsgálatokat végezzenek el rajtad?! Nem értem! Te nem akarod, hogy végre meggyógyulj asszony?! – hallottam apám dühös hangját, majd felálltam egy kis székre és az ablakon néztem végig szüleim veszekedését.

- Hiszen, már annyi vizsgálatot elvégeztek rajtam, és annyi gyógyszert, kezelést, terápiát kipróbáltam, és mégsem javult az állapotom. Sőtt. - Lassan bele kell törődnünk, hogy a rák nem egy gyógyítható betegség, és hamarosan eljön az idő, amikor már nem leszek veletek. Ezért nem szeretném ezt a kis időt kórházakban tölteni, hanem veled és a gyerekekkel szeretnék lenni, amíg még tehetem – sírta el magát anya.

- Ne! Ne mondj ilyeneket drágám! – láttam, hogy apa anyát öleli magához szorosan, majd hangos zokogásba kezdett.

- El kell fogadnunk isten akaratát. Ne felejtsd el, hogy nagyon szeretlek! – zokogó szüleimet látva berohantam az ajtón és könnyes szemekkel öleltem magamhoz szorosan édesanyámat.

- Ugye nem igaz? Ugye nincs semmi bajod? Mondd, hogy csak vicceltél és amit mondtál, az csak egy hazugság! – zokogtam szülőm karjaiba.

- Ssh. Nyugodj meg kislányom. Nem lesz semmi baj. Nyugodj meg kincsem! – simogatta hátam nyugtatóan.


Ezen a napon tudtam meg, hogy az édesanyám leukémiában szenved, és hogy már nem sokáig lesz közöttünk. Tizennégy éves voltam. Mostoha testvérem Chanyeol, csak kilenc. Bár Chanyeolt nem anya szülte, mégis saját fiaként szerette. Chanyeol is ugyanígy volt anyával. Szörnyű időszakot éltünk ekkor. Gyűlöltem anya betegségét és átkoztam az orvosokat, amiért nem tudták őt meggyógyítani. Megesküdtem anyunak, hogyha felnövök orvos leszek és majd én meggyógyítom őt.

Egynap viszont anya már nem ébredt fel álmából...


A szobámat hangos zokogás töltötte be. Könnyeim olyan gyorsan hulltak, hogy esélyem sem volt meggátolni őket. Csak sírtam, sírtam és sírtam. Megállás nélkül, amíg egyszercsak el nem nyomott az álom.

Fél nyolckor ébredtem fel, kisétáltam a fürdőbe, belenéztem a tükörbe és szörnyülködve pillantottam meg kisírt, duzzadt, vörös és beesett szemeimet.

- Eliana hogy nézel ki? – kérdeztem letörten tükörképemtől.

Gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem, majd indultam is a kórházba, hogy még időben beérjek és kezdjem az ügyeletet.


- Jó estét ajumma! Hogy érzi magát? – kérdeztem a folyosón sétálgató idős hölgytől, mosolyt erőltetve arcomra.

- Jó estét doktornő. Már sokkal jobban vagyok. A lábam már teljesen meggyógyult és a kedves Kim Hyun Joong doktor úr ma azt mondta, hogy holnap már hazamehetek – válaszolta boldogan az aranyos néni.

- Ennek igazán örülök ajumma, a továbbiakban vigyázzon jobban a lépcsőfokokkal. Viszlát! – hajoltam meg, majd távoztam az idős nénit kikerülve.

- Viszlát lányom – hallottam meg még halk hangját.


- Érkezett új fekvő beteg? – kérdeztem Hyo-joo nővértől, aki kezembe adott egy lapot, amin a betegek létszáma volt feljegyezve.

- Igen, érkezett. Egy huszonhét éves fiatal férfit hoztak be délután. A négyes kórteremben fekszik, a panaszai er...

- Erős fejgörcs – fejeztem be az ápolónő mondatát.

- Köszönöm Hyo-Joo, majd benézek hozzá.

Azzal az irányt az öltöző felé vettem, odabent átöltöztem, majd fehér köpenyben, sztetoszkóppal nyakamban, sétáltam ki a helyiséből.

- Eliana máris kezded a műszakot? – lépett mellém Hyun joong, majd megigazította ing gallérját.

- Már nyolc óra van, szóval itt vagyok. Ezen a héten végig én vagyok beosztva estére – mosolyogtam rá. - Hogy ment a nappali műszak? Nagy volt a nyüzsgés?

- Itt a sürgőségin mindig nagy a nyüzsgés. Nincs kedved lekísérni az autómig? – kérdezte, majd sétálni kezdtünk a lift felé.

- Eliana... nem lenne kedved eljönni velem moziba? – kérdezte Hyun Joong, miután kiszálltunk a felvonóból és a kijárat felé vettük az irányt.

Kérdése után zsebretette kezeit, majd a földet kémlelte szemeivel. Látszott rajta, hogy nagyon zavarban van. De nem értettem, hogy miért. Hiszen ismerem már jó pár éve, az egyetem óta ő a legjobb barátom. Ha szomorú voltam, neki meséltem el először bánatomat, ha boldog voltam, vele osztoztam örömömben.

- Tudom, hogy sokat dolgozol, és hogy szinte sosem jársz el bulizni, de kérlek, gyere el velem. Muszáj kimozdulnod egy kicsit otthonról – nézett szemeimbe mosolyogva.

- Naa gyere el velem. Most játszanak egy nogyonjó filmet, az egyik kedvenc színészed szereplésével – győzködött Hyun Joong csillogó szemekkel.

- Na jól van, menjünk. Igazad van. Tényleg ki kellene már mozdulnom a négy fal közül – adtam meg végül magam.

- Remek, akkor holnap délután négyre érted megyek – mondta boldogan, majd beszállt az autójába.

Ezután visszamentem a kórházba, majd rögtön Minho jutott eszembe. Látni akartam őt.
Kim Hyun Joong szemszöge:
              *Korábban*

- Yah! Te miket hordassz össze?! Azt ajánlom nagyon gyorsan verd ki a fejedből Elianat, mert különben velem gyűlik meg a bajod! Ő az enyém! Megértetted?! Neked ő csak egy doktornő, aki kikúrálja a gyomorrontásod. Semmi több – emeltem fel a hangom fenyegetően Minho köntösét szorítva.
- Először is: vegye le rólam a kezét. Másodszor: Kije maga Eliananak, hogy így védelmezi őt? – kérdezte a fiú teljes nyugodtsággal.
- Ahhoz neked semmi közöd, te suhanc – engedtem el végül köntösét, majd kicsit meglöktem.
- Magam sem értem miért borultam így ki, hiszen Eliana úgysem jönne össze egy ilyen magadfajta énekes bájgúnárral – néztem végig rajta szemrehányóan. - Már volt egy hozzádhasonlóval dolga és garantáltan megutálta az olyanokat, mint amilyen te vagy – hátatfordítottam neki, majd kávémmal együtt otthagytam az utánam pislogó srácot.
Pár óra elteltével végre megérkezett Eliana.
Minho szemszöge:

           Szobámban az ablak előtt álltam és bámultam az eget. A Nap már régen lement, az égen rengeteg csillag ragyogott. Gyönyörű volt. Kérdések sokasága özönlött fejembe.

- Vajon milyen szerepet tölthet be Eliana életében az az eszement orvos hogy így kiakadt, amikor meghallotta, hogy róla beszélek? Talán ő a barátja? Vagy talán már a férje? Aish – vakartam meg a fejem idegesen, majd egy pohár vízért mentem, az ágyam mellett lévő kis szekrényhez. Valaki kopogott. Megrezzentem, így a víz fele a pólómra ömlött.
- Szabad! – kiáltottam, majd levettem magamról vizes pólómat.
- Jó estét Choi Mi – itt elakadt a szava Eliananak, amikor belépett szobámba és megpillantotta csupasz felsőtestemet.
- ... nho folytatta pár másodperc múlva, majd közelebb lépett hozzám, hogy elvégezhesse a szokásos vizsgálatokat. Láttam rajta, hogy elpirult az arca és zavarban van. Ez tetszett. Nagyon tetszett benne, hogy olyan ártatlan, angyali kisugárzása van, hogy teljesen az ujjaköré csavar vele.
- Jó estét magának is! – húzódott mosolyra szám.
- Hogy érzi magát? – kérdezte, majd remegő kezekkel, sztetosztkópjával közelített mellkasom felé.
- Már sokkal jobban érzem magam, mint az első nap, de még kissé hányingerem van és szédülök – mondtam Eliana arcát fürkészve.
- Nos, ez ilyenkor normális – tette vissza a készüléket nyakába, majd egy vérnyomásmérőt rakott rám.
*Egyik ujján sem látok jeggyűrűt, ezekszerint nem házas. Ezzaz!* – gondolkodtam magamban.
- Szépen gyógyulgat, a vizsgálatok eredményei egyre jobbak. Ha így folytatja hamarosan elhagyhatja a kórházat.
- Hát, akkor... ez egy jó hír, igaz? – néztem bele csillogó íriszeibe.
- Természetesen. Miért, ön nem így gondolja? – kérdezte meglepetten.
- De igen... de ön... örül annak, ha itthagyom a kórházat? – néztem gyönyörű szemeibe, válaszra várva.
- Mire céloz ezzel? – láttam rajta, hogy zavarba hoztam. Szemeit csupasz mellkasomon legeltette, s közben aprókat pislogott.
- Csak arra – emeltem fel három ujjammal állát, hogy szemébe nézhessek – , hogy talán... fogok-e önnek hiányozni, ha nem lát mindennap majd.
- Én, én... – kezdett, el zavarában dadogni. *Olyan édes*
- Ssh. – helyeztem mutatóujjam ajkaira – , tudja mit, ne válaszoljon. Most még ne. Előbb megszeretném ismerni önt közelebbről. Kezdhetnénk azzal, hogy elhagyjuk a formális beszélgetést – mondtam, majd kezét megragadva leültettem magam mellé. - Emlékszel Az utóbbi beszélgetésünk végén épp az édesanyádról kezdtél mesélni, amikor megzavart a csipogód és elrohantál.
- De, ön a betegem Minho-sshi... – nézett át vállam felett, hogy kerülje tekintetem.
- Ön mondta, hogy hamarosan már nem fogunk beteg- orvos viszonyt ápolni, szóval szabályt már nem szegünk meg. Most pedig kérem meséljen az édesanyjáról, anélkül hogy magázna – mosolyogtam rá biztatóan.
- Az édesanyám... elhunyt, amikor tizenöt voltam, leukémiában... az orvosok nem tudtak rajta segíteni. Amikor anya beteg lett, megesküdtem neki, hogy majd orvos leszek és majd én meggyógyítom. De... sajnos erre már nem kerülhetett sor – csillant meg egy könnycsepp az arcán mondandója végén.
- Részvétem, nagyon sajnálom. De biztos vagyok benne, hogy az édesanyád nagyon büszke lenne rád. Hiszen felnőttél, gyönyörű, okos, elragadó nő lett belőled, aki nem mellesleg ledoktorált és most egy nagyon sikeres orvos – töröltem le arcán égtelenkedő sóscseppeket, majd rámosolyogtam. - Azt ne mond, hogy nem vagy hozzászokva a bókokhoz, hogy így elpirultál – villantottam rá fogaimat .
- Nem, én, én csak... – kezdett el dadogni.
Észrevettem, hogyha ideges vagy zavarban van, akkor mindig alsó ajkát harapdálja.
- Te csak mi? – vigyorogtam –, amit mondtam úgyis gondolom.
- Mm – hajtotta le fejét zavartan. - Nekem mostmár mennem kell. Várnak a betegek. Jó éjszakát Minho! – mosolygott, majd felállt mellőlem.
- Jó éjszakát Eli! – még láttam, hogy kissé meglepődve pillant rám visza, a becézést illetően, de aztán becsukta maga mögött az ajtót.